Tartalom
A mai Pomorie városa az azonos nevű keskeny, sziklás félszigeten fekszik, amely 3,5 km-re nyúlik be a Fekete-tengerbe, a Burgaszi-öböl északnyugati partján (42°33′ é. sz., 27°39′ k. h.). Délről, keletről és északkeletről a tenger veszi körül a várost, északról a Sós-tó, és csak nyugat-északnyugat felől köti össze egy keskeny, a tenger által gyakran elöntött földnyelv a kiterjedt Pomoriei-mezővel. Az évezredek során a terep változott, és vele együtt a település elhelyezkedése is.
20 km-re délre fekszik Burgasz, 18 km-re északra Neszebar; e két város között halad Pomorie újkori története. Az ókorban és a középkorban vetélytársai Neszebar, illetve Szozopol voltak. 1934. augusztus 14-ig a város az ősi Anchialosz nevet viselte, amikor külön miniszteri rendelettel Pomoriéra keresztelték át.
Röviden
- A név a görögből ered — „anchi” (közel) és „alsz” (só): a sólepárló medencék melletti település. Trák eredete sem kizárt.
- A római korban Anchialosz volt Thracia provincia legnagyobb kikötője és területét tekintve legnagyobb városa — több mint 120 hektár.
- Falai alatt nagy csaták zajlottak a bolgárok és a bizánciak között — Tervel kán, Teletz kán, Krum kán és Simeon cár idején.
- 1453 után bizánci arisztokrata családok menedékévé és Délkelet-Bulgária legnagyobb kazájának központjává vált.
Kronológia
| Év | Esemény |
|---|---|
| Kr. e. V–IV. század | A település valószínű keletkezése; később Apollónia (Szozopol) birtoka |
| Kr. e. II. század | Megerősített hely, amelyet Meszambria elfoglal, majd visszakerül Apollóniához |
| Kr. u. 9 | Ovidius költő elhalad az erőd mellett száműzetésbe menet |
| 98–117 | Traianus császár várossá nyilvánítja Anchialoszt — Ulpia Anchialus |
| kb. 270 | A gótok elfoglalják a várost |
| 584 | Az avarok elfoglalják Anchialoszt; Baján kagán békét köt Bizánccal |
| 708 | A bolgárok szétverik II. Iustinianosz seregét Anchialosz mellett |
| 766 | Vihar süllyeszti el V. Konstantin flottájának nagy részét — 2600 hajót |
| 812 | Krum kán Bulgáriához csatolja Anchialoszt |
| 917. augusztus 20. | Simeon cár szétveri a bizánciakat az Anchialosz előtti mezőn |
| 1366 | A várost elfoglalják VI. Amadé savoyai gróf lovagjai |
| 1453 | Végleg oszmán uralom alá kerül |
| 1934. augusztus 14. | Anchialoszt Pomoriéra nevezik át |
„Az apollóniaiak városkája”
A Nyugat-Fekete-tenger partvidékének valamennyi települése közül Anchialosz őrzi talán a legféltékenyebben múltjának titkait. Az ókori szerzők, akik hagyományosan szűkszavúak a Nyugati-Pontosz vidékeiről, sokáig nem fordítottak figyelmet erre a városra. Csak Strabón római földrajztudós (Kr. e. 63 – Kr. u. 19) törte meg a hallgatást, hogy megjegyezze: „azután, Meszambria után következik Anchialosz, az apollóniaiak [полихнион] városkája”.
Valamennyi kutató így értelmezi ezt a rövid szöveget: Anchialosz Apollónia (Szozopol) kolóniájaként jött létre, hogy biztosítsa számára a Burgaszi-öböl és a hozzá tartozó terület feletti teljes uralmat, hogy birtokolja a sólepárló medencéket, és hogy megóvja a szomszédos Meszambria (Neszebar) befolyásától.
Ezt az adatot fenntartás nélkül elfogadva a mai kutatóknak elfogadható időpontot kellett keresniük „az apollóniaiak városkájának” alapítására. Amikor Strabón a „Geógraphikáját” írta (Kr. e. 7 körül), Apollónia már jelentősen hanyatlott, és nem hozhatott létre kolóniákat. Ezért természetes módon korábbi időpontot kerestek — a Kr. e. V. vagy IV. századot, legnagyobb virágkorát. Így került be Anchialosz a tudományba a görög kolóniák rendszerének kísérőjeként, amelynek pályája az egész fekete-tengeri partvidéket átfogta.
Ez az állítás hosszú ideig nem volt több csábító feltételezésnél, amelyet az ókori Apollónia mai tisztelői különböző mértékben használtak fel — évtizedeken át a régi város hallgatott, és semmivel sem erősítette meg ilyen korai létezését.
Az isztriai kőtábla
1960-ban az ókori Isztria városában (a román parton, a Duna torkolatának közelében) folytatott ásatások során nagy márványtáblát találtak, amelyen negyven sorban fennmaradt Apollónia népgyűlésének egy határozata. Ebből a rendkívül érdekes dokumentumból kiderül, hogy a Kr. e. II. században — legkésőbb a század közepén — Anchialosz erősen megerődített hely („phrurion”) volt védőfalakkal, amelyet a szomszédos Meszambria foglalt el. Az Isztriából küldött navarkhosz (admirális), Hégészagorasz, Monimosz fia megtámadta, és az ütközet során lerombolta Anchialosz védőfalait, majd visszaadta a várost az apollóniaiak kezére.
Strabón közlése így bizonyos értelemben megerősítést nyer: Anchialosz kedvező fekvése a Burgaszi-öböl északi partján akkora jelentőséget adott neki, hogy Meszambria és Apollónia fegyverrel vitatkozott érte. Nehéz pontosabban megmondani, miben állt ez a jelentőség — amint Apollónia története mutatja, a hellenisztikus korban már nem játszotta azt a nagy szerepet, amely a Kr. e. V–IV. században megillette.
A só a város nevében
A mai kutatók többször is a sókitermelést jelölik meg Apollónia vagy Meszambria Anchialosz iránti érdeklődésének okaként. Rendszerint a sókitermelésre alapozzák a név magyarázatát is: a görög „anchi-” — közel, és „alsz-” — só szavakból, vagyis „a sókitermelés helye közelében fekvő település” — „Sólepárlók”, „Sóhely”, „Sónok”. Figyelmen kívül hagyják a „tenger közelében fekvő település” lehetőségét, a költészetben ritkán használt „alsz-” — tenger szóból. Éppen innen származik az 1934-ben kapott új név — Pomorie.
Különös, hogy a tudomány egyetlen adattal sem rendelkezik anchialoszi sókitermelésről egészen a középkorig. Ha a település legnagyobb értéke valóban a só lett volna, ez aligha kerülte volna el a régi szerzők figyelmét — amint az később, a középkorban történt. Ma a régi hagyomány a Sómúzeumban és a sólepárló medencékben él tovább, ahonnan a fekete-tengeri luga is származik.
A sólepárló medencék és Anchialosz városa, 1907 (közkincs)
Hol volt a legkorábbi település?
Anchialosz legkorábbi erődjének nyomait eddig nem találták meg. A néphagyomány és a régészeti kutatások arra utalnak, hogy egy régi település maradványai a Pomoriei-mező elején, a félszigeten kívül, a Paleokasztro nevű helyen találhatók (a görög „palaiosz” — régi, ősi, és „kasztro(n)” — erőd szavakból), ahol ma a város egyik negyede áll. A hosszú évek megfigyelései és az 1966 óta folyó ásatások azonban nem mutatnak ott ilyen korai korszakból származó települést — a maradványok jóval későbbi időkből valók, amikor ezek a vidékek a Római Birodalom határai közé kerültek.
A szűkös régészeti anyag sem hoz tisztánlátást. A korai leletek különböző helyeken és különböző alkalmakkor kerültek elő: a mai város előtti öbölben végzett víz alatti kutatások során az i. e. II. évezred második feléből származó kőhorgonyokat, az i. e. VII. század végétől az i. e. I. évezred végéig a hajózásban használt kő és ólom horgonyrudakat, az i. e. IV–III. századból való amforákat és egyebeket találtak.
Nem világos a település sorsa sem a viharos i. e. I. században, amikor a tengerpart a római hadvezérek – Marcus Lucullus (az i. e. 72/71-es tél, amikor Apollónia elesett, lángba borult és kifosztották), Gaius Antonius Hybrida (i. e. 62/61) és Marcus Licinius Crassus (i. e. 29/28) – hadjáratainak színterévé vált, melyek után a partvidék véglegesen római fennhatóság alá került.
A Mesambria és Apollónia közötti háborúban lerombolt várfalat újjáépítették. Amikor i. sz. 9-ben a Tomiba (ma Constanța) vezető száműzetése útján Ovidius – a „római költészet aranykorának” három nagy költője egyike – hajóval elhaladt Anchialosz mellett, várfallal rendelkező településként említette. Nyilvánvaló, hogy a „városka” továbbra is a nyugat-pontuszi partvidék jelentős települései közé tartozott.
Trák város görög néven
Az i. sz. I. század első évtizedeiben Anchialosz egy stratégia központja volt – ezt a tényt több felirat is tanúsítja, és egészen más megvilágításba helyezi a város korai történetét. A stratégiák rendszerét valószínűleg már a hellenisztikus korban bevezették Trákia igazgatásába, az i. e. I. század közepén és második felében pedig bizonyosan létezett. Amikor a rómaiak provinciává tették Trákiát, azt mintegy 50 stratégiára osztották fel.
Trákia meghódítása önmagában hosszú és gyötrelmes folyamat volt. Az utolsó önálló trák királyság Rómával kötött baráti szövetségben, vazallus államként őrizte meg függetlenségét. Ebben az utolsó időszakban (i. e. 11 – i. sz. 45) széles területre terjedt ki – a Márvány-tengertől a Marica mentén a Struma folyóig, a tengerparton pedig a Dunáig –, és megtartotta a stratégiákra épülő régi felosztást, amelyek határain belül a fekete-tengeri városok is benne foglaltattak.
Ebből az időszakból származik az adat egy Apollóniosz, Eptaikentosz fia nevű anchialoszi stratégoszról, akit az Anchialoszból, valamint közelebbi és távolabbi helyekről előkerült feliratok sora tesz ismertté. Az ókori trák Biziából (ma Vize, nem messze Edirnétől) származott, amely Rhoimétalkész I. utolsó trák dinasztiájának fővárosa volt. Felvette a görög Apollóniosz nevet, apja azonban megőrizte a trák Eptaikentosz nevet; felesége szintén görög nevet viselt – Leontó –, de apjának trák neve volt: Aulouzenész, s ez a család egy másik anchialoszi feliratból is ismert. Ezért feltételezhető, hogy a biziai trák fia az anchialoszi Aulouzenész család vejévé lett, és így fogadták el az anchialoszi terület stratégoszának.
Az, hogy a trák királyságban éppen Anchialoszt választották egy stratégia központjának, első pillantásra különösnek tűnik – egy görög város, Sztrabón szerint, trák területi kormányzó székhelye legyen. A trák államban más ilyen esetről nem tudunk. Anchialosz nyilvánvalóan a benne élő jelentős trák elem miatt volt a trák uralkodók támasza.
A trák lakosság később is a város jellegzetessége maradt, amikor az már római volt – a korai bizánci történetíró, Prokopiosz (VI. század) kifejezetten hangsúlyozza: „Trákok laknak az Euxeinosz Pontosz egyik tengerparti városában, melynek neve Anchialosz.” A régi város közvetlen közelében, a városi nekropolisz területén álló számos trák halomsír nem hagy kétséget a lakosság trák hovatartozása felől. Egy ilyen halom töltése alatt található a híres pomoriei sírbolt is – valójában egy későbbi korból való trák héróon.
Apollóniosz stratégosz korából vagy valamivel későbbről származik az a három trák halomsír, amelyet a múlt század harmadik negyedében tártak fel, rendkívül gazdag sírmellékletekkel. Az egyikben egy gazdag trák nő temetkezésére bukkantak, számos aranyékszerrel; az egyikre a nevét vésték – Leszeszkepra. A túlvilágra elkísérő kultikus tárgyak arra utalnak, hogy az anchialoszi trák arisztokrácia körében fennmaradtak a régi trák hagyományok.
Így világossá válik, hogy Anchialosz más eredetű volt: trák település, amelyet valószínűleg később csatoltak Apollónia területéhez. Trák jellege mellett szól a név egy másik magyarázata is: a trák (vagy görög előtti trák) „Akhelon” szóból, az „akhel” = víz tőből, ahogyan a közeli Akheloosz folyót is nevezték, s ez később a görög Anchialosz névhez való közeledés miatt módosult. Hogy milyen volt a település szerkezete ebben a korai időszakban, egyelőre csak találgatni lehet – és várni az új felfedezéseket.
Ulpia Anchialosz – Trákia legnagyobb római kikötője
Apollóniosz székhelyének, magának a városnak a helye még mindig ismeretlen. A rómaiak 45-ben felszámolták a trák királyság önállóságát, és római helytartó vezette provinciává alakították. A trák arisztokrácia alkalmazkodott, és bevonták mind a provincia, mind a település irányításába. Az autonómiát elnyert Anchialoszt Traianus császár (98–117) emelte városi rangra, négy másik régi trák településsel együtt: Serdica (Szófia), Pautalia (Kjusztendil), Nicopolis ad Nestum (Gotse Delchev közelében) és Topirosz (ma romokban a Meszta torkolatánál). Traianus aktusa törvényesítette azt a folyamatot, amely már az előző korszakban kialakult. Az új városok megkapták a jogot és a kötelezettséget, hogy a császár nemzetségnevét viseljék: Ulpia.
A város a többi nyugat-pontuszi város berendezkedését kapta: minden szabad polgár tagja lett a Népgyűlésnek (démosz), amely megválasztotta az irányító Tanácsot (bulé). Anchialosz saját területet is kapott, amely Hadrianus császár után nyugaton Augusta Traiana (Stara Zagora) területével volt határos és a Tundzsáig ért, északon Mesambriával, délen pedig a mai Burgaszi-tó déli partjáig húzódott, ahonnan Deultum (ma Debelt) területe kezdődött. Ez a nagy kiterjedésű terület megkülönböztette Anchialoszt a többi nyugati fekete-tengeri várostól, amelyek földjei a római korban csökkentek.
Miután várossá nyilvánították, Anchialoszt – a többi római városhoz hasonlóan – tágas alaprajzzal, az úgynevezett hippodamoszi rendszer szerint építették fel. A városrendezés gerincét a két főutca adta: a „cardo maximus” (észak–dél) és a „decumanus maximus” (kelet–nyugat), ezekkel párhuzamosan pedig a keskenyebb utcák futottak.
A római Anchialosz a mai pomoriei síkság kezdetén, a félszigeten kívül, a mai város központjától mintegy 3 km-re nyugat-északnyugatra, a Paleokasztro nevű határrészen feküdt. Az ásatások és a geofizikai kutatások szerint a város keleten és északon a Sós-tóig, nyugaton nagyjából a Pomorie – Napospart és a Burgasz – Napospart közötti utak sarkáig, délen pedig a Szent György-kolostor és a tenger közötti vonalig terjedt. Anchialosz több mint 120 hektárt foglalt el – ez volt az ókori Trákia legnagyobb területű városa a római korban.
A várost erős védőfal övezte, a két főutca négy végén egy-egy kapuval. Egy pénzverési sorozat tanúsága szerint a kikötő felé néző kapu fölött a tenger istenének, Poszeidónnak a szobra állt – állva, egyik kezében háromágú szigonnyal, a másikban hippokamposszal (mitikus lény: félig ló, félig hal): ez az úgynevezett Poszeidón Propülaiosz, a kapuk védelmezője. A víz messziről, a mai Rudnik falu melletti forrásokból érkezett, falazott vízvezetéken.
A falakon kívül feküdt a nekropolisz. Egyelőre északnyugaton és nyugaton követhető a legjobban, a magas fennsíkon, ahol a számos trák halomsír is található – ez a jómódú trákok tevékeny részvételét bizonyítja a város politikai, gazdasági és kulturális életében. A szántás által erősen lelapított halomsírok nyomai Paleokasztrótól északra, a Napospart felé vezető út mentén is láthatók.
Anchialoszt istenségek és istenített császárok szobrai díszítették – az érmék alapján Poszeidón, Hadész-Szarapisz és Concordia szobraira következtethetünk. A város Caracalla és Alexander Severus császárnak is emelt szobrot, valószínűleg látogatásaik tiszteletére.
A 2–3. században Anchialosz nagy virágzásnak örvendett – kényelmes kikötőjének, valamint annak köszönhetően, hogy útkereszteződésben feküdt: itt futottak össze a Trákiát a tengerparton Moesiával, a belső területeket pedig a tengerrel összekötő utak. Kikötője Trákia tartomány legnagyobb be- és kiviteli pontja volt, és ellátta a római csapatokat Traianus keleti, Balkánon átvezető hadjáratai során. Jelentőségét a város érméi is számtalanszor hangsúlyozzák.
Különös virágkorát a Severus-dinasztia idején érte el a város. Valószínűleg Septimius Severus császár látogatásának tiszteletére (nagyjából 209–211 között) rendeztek ünnepségeket, amelyeket több pénzverési sorozat „Severia Nymphia” néven örökít meg – sportjátékok ezek, a híres delphoi püthói játékok mintájára. Időről időre megismételték őket, és feltehetően egészen III. Gordianus császárig (238–244) fennmaradtak. Megrendezésük stadion meglétét is feltételezi, amelynek felfedezése még várat magára.
A „Nymphia” név nem véletlen: abból ered, hogy Anchialoszban nagy tiszteletnek örvendtek a nimfák, a források, erdők és hegyek megszemélyesítői. A Három Nimfát, az ásványvízforrások védelmezőit tisztelték. Anchialosz területéhez tartozott az ókorban híres Aquae Calidae (ma a burgaszi ásványfürdők), amelyet akkoriban anchialoszi fürdőknek is neveztek; úgy tűnik, a Három Nimfa szentélye éppen a fürdőknél állt. A megélhetésben fontos szerepet játszott a földművelés és a szőlőtermesztés – az anchialosziak már akkoriban jó szőlősgazdák és borászok hírében álltak, és ez a hírnév mind a mai napig elkíséri őket.
Gótok, avarok és császárok
A város nyugodt élete a 3. század közepéig tartott. Ettől kezdve a Dunától délre nagy tömegben vonultak át gótok, szarmaták és karpok. 250-ben a gótok áthaladtak Trákián és ostrom alá vették Philippopoliszt (Plovdiv); 254-ben és 255-ben gótok, karpok és burgundok ismét átkeltek a Haemustól délre; 257–258-ban a tervingek és a karpok tengeren hajóztak le a Fekete-tenger nyugati partja mentén, egészen Kis-Ázsiáig. Egy forrás szerint a gótok megtámadták Anchialoszt – valószínűleg 270-ben –, és „gyorsan bevették”. „Sok napig” itt maradtak, és „élvezték a melegvizes fürdőket, amelyek Anchialosz városától a tizenkettedik mérföldkőnél találhatók, és tüzes forrásuk mélyéről törnek elő”.
Anchialosz pontos sorsa akkoriban nem ismert, de az északi népek közel 30 éven át tartó vonulásai Moesiában és Trákiában jelentős gazdasági, politikai és kulturális változásokhoz vezettek, amelyek Diocletianus császár reformjaiban öltöttek testet. Fennmaradt egy adat arról, hogy Diocletianus ellátogatott Anchialoszba, és 294. október 28. és 30. között itt tartózkodott.
Diocletianus és Nagy Constantinus reformjai nyomán Anchialosz az új Haemimontus tartományhoz került, amelynek fővárosa Adrianopolisz (ma Edirne) lett, és amelyen belül jelentős szerepet játszott. Miután a fővárost Konstantinápolyba helyezték át, a város fontossá vált annak élelmiszer-ellátásában, és központi helyet foglalt el a Keletrómai Birodalom és az északi népek közötti küzdelmekben. Az 5. és a 6. század eseményeinek sora Anchialoszt sem kerülte el:
- 476 – Theodorich gót vezér Marcianopoliszból indul, áthalad a Haemuson (Balkán-hegység) és Anchialoszon, majd Adrianopolisz felé veszi az irányt.
- 513–515 – Vitalianus, a trák, magas rangú bizánci hadvezér fellázad Anasztasziosz császár ellen, rövid időre hatalma alá vonja a Fekete-tenger partvidékét, és elfoglalja Odésszoszt (Várna) és Anchialoszt. A Konstantinápoly elleni hadműveletekben mintegy 200 hajó vesz részt Odésszosz, Anchialosz és Szozopol kikötőiből. A lázadás 515-ig tart, amikor a vereséget szenvedett Vitalianus Anchialoszba vonul vissza.
- 584 – az avarok és szlávok nagy betörése során a félsziget belsejében számos várost elfoglalnak, köztük Anchialoszt is. Az erőd falait lerombolják, a várost és környékét feldúlják. Bajan avar kagán azonban megparancsolja, hogy az anchialoszi fürdők falait ne bontsák le, és néhány hónapra Anchialoszt teszi meg rezidenciájává. Itt köti meg a soron következő békét a bizánci császárral 100 000 aranyérem adó fejében.
- 585 – Komentiolosz bizánci hadvezér Anchialoszban gyűjti össze seregét, és három csapattestet állít fel az avarok és a szlávok elleni háborúra.
- 591 – Maurikiosz császár hadjáratra készül, eljut Anchialoszba, és mintegy 15 napot tölt itt.
Anchialosz Bulgária és Bizánc között
A bolgár állam 681-es megalakulása után Anchialosz szerepe Bizánc és Bulgária kapcsolatainak köztes központjaként egyre nőtt:
- 708 — II. Jusztinianosz császár megszegte a három évvel korábban Tervel kánnal kötött békét, és szárazföldön, valamint tengeren indult a fiatal bolgár állam ellen. Elérte Anchialoszt, lehorgonyozta a flottáját, a lovasságot pedig a mezőn táboroztatta le. A bolgárok megtámadták és szétverték a bizánciakat. A császár a várfalak mögé menekült, három nap múlva pedig elvágatta lovai inát, és titokban Konstantinápolyba hajózott.
- 763. június 30. — Anchialosz falai előtt a Teletz kán vezette bolgár seregek vereséget szenvedtek; V. Konsztantinosz Kopronümosz császár nagy diadalmenettel ünnepelte győzelmét.
- 766. június 21. — ugyanaz az V. Konsztantinosz újabb hadjáratot szervezett, és 2600 nehéz hadihajót (khelandiont) küldött hatalmas sereggel Anchialosz felé. A horgonyzás közben vihar tört ki, a hajók nagy része elsüllyedt, a katonák többsége pedig vízbe fúlt. Július 17-én a császár kénytelen volt visszatérni a fővárosba. Ennek az óriási flottának a maradványait felfedezni minden víz alatti régész álma.
- 783. május — Iréné bizánci császárné, a kiskorú VI. Konsztantinosz gyámja látványosan átvonult Trákián, és újjáépítette a korábbi harcokban lerombolt Anchialoszt.
- 812 — Anchialosz a többi dél-fekete-tengeri várossal együtt először került bolgár kézre Krum kán idején. Valószínűleg ekkor kapta a protobolgár Tutkhon nevet, amely azonban nem honosodott meg. Krum jelentős számú szlávot és protobolgárt telepített a városba. Bizánc 864-ben szerezte vissza a partvidéknek ezt a részét.
- 917. augusztus 20. — nagy csata zajlott az Anchialosz előtti mezőn a Simeon cár vezette bolgárok és Leó Phókasz főparancsnok bizánci serege között. A bizánciak katasztrofális vereséget szenvedtek, maga a hadvezér pedig alig tudott megmenekülni a neszebari erőd falai mögött.
Ezek az események jól mutatják, milyen nagy jelentősége volt az anchialoszi erődnek a Fekete-tenger partvidéke és az ország belseje feletti fölény szempontjából a kora középkorban (VII–X. század).
971 után, amikor Bulgáriát Bizánc meghódította, Anchialosz ismét bizánci kézre került. A város két évszázadon át bizánci birtok maradt, jelentősége pedig nagy kikötővárosként tovább nőtt. Bulgária felszabadulása után a város továbbra is „viszály almája” maradt, jelentősége azonban fokozatosan elmaradt a szomszédos Neszebaré mögött. Az uralkodók állandó váltakozása — a város hol egyik, hol másik kézre került — kedvezőtlenül hatott gazdasági helyzetére. 1366 októberében Anchialosz a nyugati Fekete-tenger partjának többi városához hasonlóan a meggyengült Bizánc szövetségeseinek, VI. Amadé savoyai gróf velencei lovagjainak kezére került.
Ahhoz, hogy e folyamatos konfliktusok középpontjában álljon, Anchialosznak erősen megerődítettnek kellett lennie. Hol feküdt a középkori város? Egyes feltételezések szerint a félsziget végébe, a mai Pomorie helyére költözött Iréné 783-as erődítési intézkedései idején. Az eddigi megfigyelések ezt azonban nem igazolják — a település valószínűleg legkorábban a XII. század után került át a félszigetre. Ennek az új Anchialosznak egyelőre csak a félsziget keleti végén vannak nyomai: XIII–XIV. századi várfalmaradványok az úgynevezett Javorovi szkali (Javorov-sziklák) alatt.
Bizánc utolsó menedéke
Így érték meg a Haemustól délre fekvő fekete-tengeri városok az oszmán hódítók első megjelenését 1396 októberében. Fél évszázadon át Anchialosz hol bizánci, hol török kézre került, míg 1453-ban, Konstantinápoly elfoglalásával egyidejűleg, véglegesen oszmán uralom alá nem jutott.
A város egy kaza (járás) központja lett három náhijével — az anchialoszival, a szozopolival és az ahtopolival —, és Délkelet-Bulgária legnagyobb közigazgatási központjává vált. Ezeken a határokon belül, a karnobati vidékkel együtt, Anchialosz a konstantinápolyi patriarkátus egy nagy egyházmegyéjének központja is lett. Gazdasági, közigazgatási és kulturális központként betöltött jelentősége egészen a XIX. század elejéig változatlan maradt.
Konstantinápoly eleste után Anchialosz a bizánci arisztokrácia számos képviselőjének — a Palaiologosz, Dukasz, Kantakuzénosz, Khrüszobergész, Vatatzész és más családoknak — az utolsó menedéke lett. Közülük néhányan, mint például Mihail Kantakuzénosz, nagy szerepet játszottak a fekete-tengeri város gazdasági és kulturális felvirágzásában.
Forrás: pomorietown.wordpress.com
- A burgaszi sólepárló medencék — az élet sója: hogyan fürödjön a lugában - 2026.01.11.
- Grudimir Grudev az „Az egészség csodája” műsorban: a fekete-tengeri lugával és iszappal készült ANCHIALO termékek - 2022.06.13.
- ANCHIALO masszázsolajok és gélek fekete-tengeri lugával: minden, amit tudnia kell - 2021.09.22.
A Luga.bg-ről
Természetes termékek gyártója pomoriei fekete-tengeri lugával és limániszappal. 2015 óta írunk a lugáról, az iszapról és a tengeri ásványi anyagokról — orvosokkal, gyógytornászokkal és saját tapasztalattal.
